Kedves Anna!

Miután megírtam a lélekfájós bejegyzést, amit a naplómban találtam ma kutakodás közben, úgy gondolom kellene valami boldogat is írnom, hogy jó hangulatban menjek lefeküdni. Már rég aludnom kéne, mert holnap suli... :/ Apa be is jött és szólt, de annyira lefoglalt a blogolvasás. Egy kb velem egykorú lány blogját olvastam, és olyan volt mint a színezett tükör. Magamat láttam benne kicsit másképp - hiszen 2 életút nem lehet ugyanolyan - és ez gondolatokat ébresztett, motivált. A motiváció fantasztikus dolog, főleg egy olyan bizonytalan jellemű embernek mint én. Mellesleg elegem van abból, hogy bizonytalan jellemnek hiszem magam: szerintem nem kéne ilyen sokmindent elhinnem magamról, csak mert így gondolom.

Valahogy meg kell erősödnöm.

Alapvetően erőt abból merítek, ha mások miattam vidulnak fel - azaz ha megnevettetek vagy megvígasztalok valakit. Attól is elmosolyodok, ha egyszerűen csak hozzámszól egy idegen.

Azt hiszem azért kedves nekem ez a pár szó, közelség, azért keresem mások társaságát annyira, mert a családom olyan hiányos. Mármint van anyukám és apukám, meg testvéreim is, de ez inkább ÉRZÉShiány. Sőt, inkább jóérzéshiány, mert érzések vannak a családban, de undórítóak. Féltékenység fog el, valahányszor arra gondolok, hogy a legtöbb embernek szerető családja van, és nem vitáznak vele mindenért, és nem kívánják azt, hogy halljon meg. Ilyenkor néha azt gondolom, hogy anyámból teljesen kiveszett az anyai ösztön, mert biztos nem azért mond ilyeneket, mert védeni akar.

De ennek most egy boldog bejegyzésnek kell lennie, nem? Tehát, én a saját erőmet merítem vissza: megpróbálok minél többet adni másoknak, és az érzés, hogy adtam valamit, felvidít és megerősít.

Csak... annyira zavar hogy még ezek a 'közeli' barátok sem hallgatnak meg, nem kíváncsiak rá, hogy hogy érzem magam, nem kíváncsiak RÁM. Mit tegyek? Mégsem utálhatom őket azért mert kihasználnak. Hagyom magam kihasználni, mivel ebből élek, ez ad erőt és ez veszi el. Leszívják minden örömöm hogy visszaszívjam aztán magamba, de valami mégis olyan ÜRES.

Kapni akarok.......

Ezt fél évvel ezelőtt, 15 éves koromban írtam a naplómba:

"Egymás mellett "élünk".

Ő áll hozzám a legközelebb, és úgy ismer, mint senki más. Mégis, távolabb áll a szívemtől, mint bárki, akit ismerek, és egyáltalán nem tudja milyen az az oldalam, amit mindenki más lát.

Kapcsolatunk nem szól gyűlöletről, egyszerűen csak hidegek vagyunk, mégis, néha már látszik remegni szájunk szélén az undor.

Nem ölelem meg, ha látom, nem kap puszit, sem mosolyt, nem szeretem, pedig kellene, és még a legtávolabbi haverommal is jobban kijövök - ahogy Ő is csak kifelé nyit és próbálja nem látni azt ami mellette van. Aki mellette van. Én.

Szeretem minden barátom, és neki is annak kéne lennie, de őt nem szeretem, nem a barátom.

Nem tudom, ki ő. Azt hiszem, az édesanyám.

Az életem nem lenne nélküle, de...

Miért hoz létre egy életet amit úgy utál?

Bár ne is érezhetném, ki ő, bár ne lenne semmi kapcsolatunk, hogy mégcsak ne is ismerjük egymást...

Szétkarmolja a boldogságom apró könnycseppekre, és közben undorodom, ahogy velem ordít.

Miért ilyen nehéz, miért pont én, miért én kapom a nehezebb esetet!!

...De nyugodt maradok és megengedek magamnak 1-2 könnycseppet, hogy aztán könnyebben mosolyogjak újra a Világra és játsszam tovább a boldog szerepem. Mosolygok, úgy, hogy elhiszem: minden rendben, és ragyogni fogok,

de titkon remélem, hogy valaki lát Engem. Ott belül.

Nem akartam leírni, mert visszaolvasni elszomorít, de erőt ad és örömöt is, hogy szebb lesz talán a holnap.

MOSOLYOGNI SEGÍT."

hiányzik egy anya.

Ha tehetem, csak pörgök. Mármint mosolygok és ide-oda járkálok, részt veszek az életben, nem csak nézem, vagy hagyom elsuhanni mellettem, mint régen, mint egy vonatot. Most fel is szállok rá, és elbeszélgetek néhány utassal. Pár a barátom lesz, és közös megállóhelyet tervezünk, néhányan kiszállnak, és csak néha találkozok velük. Vagy talán soha többé nem látjuk egymást.

Az utazás lehet nehéz, unalmas, izgalmas, amilyet csak akarsz, hisz ez az élet. Te is alakíthatod, és alakíthatja valami hatalmasabb is, Isten, vagy sors, esetleg szerencse, ki minek nevezi.

Én tehát nagyon szeretem a vonatutakat, átszállni egy másik vagonra, egy másik környezetbe, majd visszatérni a régi megszokottságba, és így tovább...

Néha viszont beleunok a vonat monoton zakatolásába.

ILYENKOR ÉBREN ÁLMODOK.

Eldöntöttem, nem fogok köddé lenni. :D

Nem számít, mennyire izgalmas az életem. Vannak dolgok, amiket csak ide írhatok...

Rájöttem, hogy rosszul tettem, hogy kitöröltem az eddigi bejegyzéseimet, mert utólag már nagyon érdekel, miket írogattam akkor.

A lényeg, hogy most teljesen tiszta lappal kezdek.

Egyszóval újrakezdtem.